Esőnap

A fizikai törvényei kíméletlen lesújtanak minden egyes vízmolekulára, a gravitáció húzza őket tova a mélységbe. Milliónyi áramvonalasabb testté formálódnak, csak azért hogy zuhanjanak, a lebegő szmogrészecskéket magukba zárva, egészen egy finom rugalmas kifeszített műanyag szövetig. A szöveten a pillanat is elég ahhoz, hogy becsapódva újabb milliónyi cseppre szakadjon, és elvegyüljön milliónyi társával újabb nagyobb vízcseppeket alkotva. És ez a folyamat ismétlődik már hajnal óta. Igazából leírhattam volna három szóval: egész nap esik. De nem tettem.

Tegnap megcsináltam az őzgerincformában készült csirkehúsos-szalonnás kaját. Hát finom lett, de semmi különös. Jól néz ki az kétségtelen, főnökasszonyomnak is tetszett.

Tegnap vagy tegnapelőtt beszéltem Anyuval, nagyon jó volt hallani újra a hangját. Már nem is tudom mikor beszéltünk. Jó lesz karácsonykor kicsit otthon lenni. Mesélte Anya, hogy Baby megy Tunéziába! Biztos jól fogja magát érezni, remélem, csinál egy csomó képet :)

Én most nagy olvasásban vagyok, mert karira vettem néhány könyvet, de szeretném előtte elolvasni őket. Szandinak szánt könyveket is mindig elolvasom előtte. Sokkal jobb érzés, úgy adni, hogy igen, én már olvastam. Hasznos és úgy vettem észre, hogy motiváló is. Szandi múltkor mesélte, hogy nekiállt az Oliviának, és hogy melyik résznél tart. Jó volt, hogy van róla fogalmam, fel is elevenedett előttem az egész mese megint. :) Most is az ő könyvével kezdtem, a Kutyaszállóval. Nagyon aranyos kis regény, tetszeni fog neki. Pont az ő korosztályáról szól, az ő ügyes-bajos kis gondjaival foglalkozik. Szépen érzékelteti az emberek és állatok közötti kapcsolatot, a kedvességet, barátságot, önzőséget. Már előre kíváncsi vagyok, hogy mit fog hozzá szólni, de arra még várnom kell.

Közben olvastam Feldmárt, mert NagyCsücskömtől is kaptam egy rakat könyvet nagy örömömre! :) Már ezer éve nem kaptam könyvet, most meg 3-t egyszerre, és még 3-t, ami igazság szerint a karácsonyi ajándékom. :) Szóval ezek közül az egyik volt a Feldmár könyv, aminek nagyon örültem, mert már én is nézegettem, csak hát karácsonyi ajándék könyveket vettem. Szóval elolvastam, Feldmár mesél című könyvet. Nagyon érdekes dolgokat mond, néha teljesen megrázó, hogy mik vannak. Viszont érdekes, ahogy gondolkodik. Igaza van, azt hiszem. Nem mondja meg a páciensének, hogy ezt és ezt csináld, így meg úgy élj, hanem csak meghallgatja őket, ott van velük és ahelyett, hogy válaszokat adna, kérdéseket ébreszt benne, és meghagyja a válaszok megadását a páciensnek. Úgy gondolja, hogy nincs joga ahhoz, hogy megmondja a tutit bárkinek is, hisz' lehet, hogy annak az embernek az nem jó, mégha annak is tűnik, lehet, hogy annak az embernek az rosszabb lenne. Az ő élete, neki kell döntenie, neki kell elhatároznia, neki kell akarnia, és lehet, hogy a mi szemünkben rossz helyzetben van, de lehet, hogy neki az előzőhöz képest, tökéletes az élete. Nem ítélhetjük meg a mi szemünkön át, hisz' ő mást lát a saját szemén át. Erről eszembe jut, amit egyszer NagyCsücsköm mondott, hogy elítéljük a keleti kultúrát, vagyis nem, hanem hallunk valamit, hogy ez meg az történt, és erre azt mondjuk: szörnyű. Pedig nem biztos, hogy tényleg az. Kultúrájuk szerint lehet, hogy ez volt a megfelelő. Emlékszem, mikor először találkoztunk, akkor mesélt nekem egy ilyen történtet, hogy is volt.....Két keleti ember zarándokol vagy sétál....és egyszer csak összetalálkoznak, az egyik köszön, a másik nem. És az egyik leszúrja a másikat...hát ennyire emlékszem, már nem tudom, hogy melyik melyiket és miért....no ennek így nem sok értelme volt, hogy leírjam, mert nem emlékszem már. Azt viszont tudom, hogy nagy butaságnak és meggondolatlanságnak tartottam, hogy - azt hiszem azért - leszúrni egy másik embert mert nem köszönt!! Aztán valahogy megmagyarázta nekem, hogy mivel európai fejjel, európai kultúrával gondolkodom, eszembe se jut, hogy ott esetleg ez olyan sértés, amit nem engedhetnek meg maguknak az emberek. Hát, most így leírva is ugyanazt érzem, mint akkor; lehet, lehet, de hát...fura

Szóval Feldmár nagy hatással volt rám, és igyekszem ezt a szemléletet magamévá tenni. Sokkal emberbarátibb, mint hülyének nézni mindenkit magunk körül, aki nem úgy gondolkodik, mint mi, és nem azon elvárások szerint él. Ez azért érdekes, mert teljesen más szemlélet szerint nőttem fel. Otthon mindig tudták, hogy ez a jó, így kell, persze ez valahol érthető, hiszen szülők, ki mutatna irányt a gyereknek, ha nem ők. Viszont ezt a szemléletet vittem magammal, és eléggé biztosan tudtam sokszor (mindig?), hogy igen, ez a jó, így kell csinálni. Nem is értettem sokszor, hogy mások miért nem tudják. Most már értem. Innen nézve kicsit fennhéjázónak, és tudálékosnak tűnik a viselkedésem....és háát van is benne valami. Teljesen nem fogom tudni már ezt levetkőzni, és nem is akarom, csak olyan szinten, hogy mások felé ezt ne vetítsem ki. Hogy sikerüljön mindenkit a saját egyéniségeként kezelni és ne akarjam ráerőltetni az enyémet. Van egy félig meddig kolléganő, aki szerintem egész jó életszemléletet vall, de ő teljesen olyan, aki megmondja, hogy mi a tuti. És komolyan is gondolja. Tisztában is van vele, és egyáltalán nem zavarja, sőt. Volt egy ilyen élményem vele, és nem tetszett. Jót mosolyogtam rajta, mert olyanról akart meggyőzni a saját élménye, tapasztalata alapján, amiről nekem teljesen más tapasztalatom volt, így esélytelen volt a dolog. Érdekes volt.

Szóval Feldmár....igen, a másik ilyen nagy gondolkodó Popper Péter. Magára hagyott generációk c. könyv volt a másik, aminek nekiestem, mégpedig annak a résznek, amit Poppert írt. Hát nagyon érdekes dolgokról ír ő is. Egy csomót észreveszek a világban. Például, hogy az emancipáció nagyon félre lett értelmezve, mert a nők elkezdtek férfiassá válni, keménnyé, eközben pedig a férfiak kezdtek ellágyulni. A gyerek pedig ezt a képet látja, hát nem csoda, hogy ilyenek! Mármint, most nem rosszból, de ezek a mai lányos fiúk, tisztelet a kivételnek, mert szerencsére vannak. Örülhetek, mert az öcsém nem közéjük tartozik :) Szóval ír arról, hogy túlságosan meg akarunk felelni, mi nők, a munkánkban, egyre többet és többet akarva, és eközben a családra már nincs idő, pedig elvileg lenne rá igénye a nőnek, hogy otthon legyen, és a gyerekkel foglalkozzon, meghallgassa, játsszon vele, főzzenek, süssenek együtt vagy csak ott legyen vele. Felmerült bennem, hogy vajon tényleg van erre igénye a mai nőnek? És a válasz igen, erre is megadja Popper a választ; abból látszik, hogy a nők/szülők kompenzálnak. Elindult a fiatalok elhízása, nem most, már több évvel ezelőtt. Azért volt, mert valamit mégiscsak szeretett volna a szülő adni, hát etette. A másik ilyen jel, amikor a szülő mindent megadott a gyereknek, többet, mint amit kellett volna, és mikor kamaszkorba lépett már egy követelőző, érzéketlen valaki lett. Szóval vannak jelek a társadalomban, amire érdemes figyelni. Meg kéne nézni, hogy ma mi van, ma hogy változott ez? Mert változott, ezeket felismertük és azt hiszem neki is álltunk tenni ellene. Kicsit sajnálom, hogy nem látok már bele egy ma felnövekvő gyerek-szülő-család életbe. Kiesettem ebből a körből :( A másik érdekes gondolat a generációs szakadék, amiről már én is tanultam, de ez annál jóval több és szélesebb látókörű. Kezdve az ókortól, amikor idős férfinek lenni is jó volt, hisz' akkor ő már bölcsek közé lépett. A fiatalok felnéztek rájuk. Ez egy darabig meg is maradt, megvolt az egészséges munkamegosztás. Ehhez kapcsolódva vizsgálni kell, hogy mi volt az összetartó erő, ami ezt lehetővé tette. Anno a ciklikusság - ha jól emlékszem - ami ma is megtalálható, csak már elvesztette értelmét (húsvét, karácsony, szántás, vetés, aratás...). Aztán a történelmi háttér is képes volt emberek csoportjait összekötni, és még biztos volt egy két dolog. Ma ezek közül egyik sem képes rá. A technika fejlődése az ami összeköt embereket és elválaszt egymástól. A fiatalok az internet, mobiltelefon és még mi mindenbe születnek bele, amit teljesen természetesen használnak. Az idősebb korosztály pedig szenved, hogy képes legyen használni a technika vívmányait, ráadásul folyamatosan képezze magát, mert az fejlődik és egyre újabb és újabb dolgok vannak, amik nekik annyira nem természetes. A technika, ami összeköthetne minket az egymás segítésén keresztül, nem feltétlenül teszi ezt. Ezért senki sem hibás, így alakult a világunk. Az idősebbeknek nem könnyű ezt megérteni, nem könnyű talán a fiatalabbtól segítséget kérni, hiszen neki kéne a gyereket okítani, az életről mesélni. A baj csupán az, hogy az az élet, amit ő megélt, az már nem az, amiben mi élünk. Ezért nem is hallgatunk az idősebbekre, bár vannak dolgok, amik ha régen is voltak, ma ugyanúgy megállják a helyüket, ezért szortírozás nélkül semmit sem szabad a kukába dobni.

Naa jóóó, most abbahagyom :)

KCS

Egy újabb nagyszerű Hahota-darab :)

Mi történt...

az emberekkel? Annyira undok mindenki és önző - tisztelet a kivételnek. Én sem vagyok patyolat a bazi nagy egommal, de nem hiszem el, mikor megyek a járdán, a falhoz közel és anyuka jön velem szemben a kisgyerekével, nem mennek kicsit arrébb, hogy mindenki elférjen, neeem, kenődjek fel a falra, hogy nekik ne menjek. Persze azért azt nem. Ha én is olyan lennék mint ők, akkor simán letérdeltem volna a kissrácot, így viszont a levegőben állt meg a lábam. Kíváncsi voltam, meddig képes elmenni egy anya. Hihetetlen, hogy anyuka egoja vagy bazi nagy öntudata akkora, hogy elnyomja magában a gyereke iránti féltést, odafigyelést. Azt hiszem, nem kell csodálkozni, hogy miért olyanok az emberek ma amilyenek.

KCS