Ez most célközönségnek íródott, egy kicsit kiakadtam, de rájöttem: ilyen emberek miatt nincs értelme idegeskednem, és erre jutottam:
Budapesten születtem, itt nőttem fel. Pesti vagyok. Büszke vagyok rá. Nem hordtam soha fenn az orrom emiatt, hiszen nem választhattam, ide vagy máshová tesz le a gólya. Inkább büszkén beilleszkedtem, tanultam, dolgoztam keményen, dolgozom keményen. Vannak szakmáim, amelyeknek szakértője vagyok. Jelenleg szakmámban dolgozom, és élvezem. Párommal egymásra találtunk, szeretjük egymást. Olyan családban nőttem fel, hogy egész gyerekkoromból összesen 2 nagy veszekedésre emlékszem, semmi egyébre. Áskálódás, intrika soha szóba sem jöhetett. Édesapámnak voltak elvei, én ezen elvek mentén nőttem bele a világba. Jóapám meghalt idén január 17-én. Nincsen élő szülőm, magamra maradtam. (Igen, párom ilyenformán nem találkozhatott már egyikükkel sem, sajnos. De ha mások perverz örömet találnak benne, következő bejegyzésem egyetlen fénykép lesz: legutóbb elhunyt szülőm, édesapám sírfeliratával. Aztán szabad a pálya. De az esély, hogy normálisan megismerjük egymást, már elúszott. És nem miattam.) Nekem belőlük annyi maradt, amit adni tudtak nekem. Az elveket, azt a sok tudást, szeretetet őrzöm, semmi mást. Édesapám bennem így él tovább: én inkább maradok egyenes, őszinte ember, nem veszem fel a kesztyűt. Ez az egész nem engem minősít.
Tiszteletem!
- Hegylakó -
